Rusztikus gasztro

A kapitalista fine dining-lehúzásokhoz és az internacionalizmust megcsúfoló gyorsétteremláncokhoz idomított, az aszfalton tépett húst marcangoló street food-kutyákká züllött, importélelmiszereket zabáló munkás-paraszt személyiségünk egyre nehezebben idézi fel a Kádár-kor szocialista gasztronómiájának csúcsteljesítményeit.

Ebédeljünk hát a gulyáskommunizmus konyhaművészetének emblematikus helyszínén, a keleti blokk éttermének prototípusában! Neve polgári sallangoktól mentes: Moszkva, Volga, Vörös Csillag, Béke. A vidéki változatot a turisták kedvéért Halászcsárdának vagy Aranyhordónak keresztelték.

Bent fémlábú műanyag székek, műbőr ülőkék, dekoritasztalok. Kockás viaszosvászon. A linóleumot klóros vízzel mossák. Hypószag! Az asztalon bordázott üvegkancsó csapvízzel, a szocreál csendélet sószóróval, borstartóval, ecetes-cukros salátalébe mártott paprikával teljes. Az alumínium evőeszközökön a vendéglátó vállalat neve. Majd az osztály nélküli társadalomban nem lop senki. A kés életlen. Tán gyilkolni szeretne? Fent kékesfehér neon zizeg, a sarokban muskátli. Óvatosan a népi elemekkel: legyen inkább pártházvirág! Másik sarokban maga a párt: fürkésző BM-es. Ugye minden ízlik?

Felszolgáló jő. A nejloning rövid ujjú, a pincérbrifkó műbőr. Hidegindítónak kaszinótojás, sonkatekercs franciasalátával. Kőbányai mellé tatárbifsztek. Húsleves cérnametélttel. A bécsi szelet szigorúan sertésből, pár káp pir bur; a cigánypecsenyén kakastaréjra vágott szalonna. Zárásként somlói.

Az írógép-étlap kalóriákat nem közöl. A szénhidrátszámolás önző, individualista nyugati kultúrája nem terjedt el: a kollektivista embertípus fejadagjait a komlói vájárok és ózdi kohászok terheléséhez méretezték. Valahogy túl kellett teljesíteni az ötéves tervet.

Szimpla feketén. Konzummokka föld- és gumijegyekkel. Tejszín a gyereké. Hamutálban barna Szofi. A cigarettafüst és hagymás zsírpára ködéből a pártállami vendéglátás dzsinnjeként megjelenik Venesz József szelleme. A fali gobelinről Lenin lép elő, alkalmi kuktájaként. Végigsuhannak a konyhán, és még egy kis Delikátot szórnak a csontlevesbe. Az íze kedvéért.

Minden hivatásrendnek vannak alapszabályai. Ami mozog és nem kéne: szigszalag. Ami nem mozog és kéne: WD-40. A szocialista gasztronómia WD-40-e a Delikát, szigszalagja a gulyáskrém. Jolly jokere a Piros Arany. Ha hiányzik a hús szaftja, a paprika íze, a tubusos csodák, dúsító krémek azonnal meghozzák. Vagy mindent elfednek. A friss zöldfűszert hagyjuk a hanyatló Nyugat ópiumának. Úgyis a kannabisz mellett nevelik. Tudatos proletár maradjon Horváth Rozália elvtársnőnél! A KGST-vendéglátás nemcsak a dolgozók laktató étkeztetését, hanem helyes ideológiai nevelését is szolgálta.

Vajon ragyogó élénk színű ételorgiát örökített meg a szocialista korszak gasztrofotósa? Nos, a Szmenával kattintott ORWO-színkép fáradt, földszínű. Korlátozott szavatosságú narancsos képi világában fakó kékek és idő előtt sárguló zöldek jelzik a rövid eltarthatóságot.

A kor és gasztronómiájának színe a szürke. Na nem a Valençay kecskesajt penészes kérgének fahamuba forgatott bevonatáé. Nem is a beluga tokhal-kaviárjának csillogón elegáns ezüstje, vagy a friss osztriga és a kagylók áttetsző gyöngyházfénye ez.

Hanem a hajdina, a rozskenyér, a lencse, a zabkása mindennapi, reménytelen szürkesége.