Tébolyult háború

Feri végigsimított a fémdobozon. A forrasztások minőségét vizsgálta. – Trehány munka – jegyezte meg félhalkan. Ügyeskezű bádogosként nehezen élte meg, hogy mióta elindult az orosz "speciális hadművelet", a kis beregszászi falu apró műhelyében alig fordult meg valaki. Régóta nyugdíjas, jól jött volna az a plusz bevétel, amit korábban kétkezi munkájával megtermelt. Vas-, meg fakalapácsok, lemezvágó ollók, fogók, satuk, fúró- hajlító- és peremezőgépek sorakoztak körbe a falakon, a fal mellé állított lemezek fölött az olajszagú pajtában.

Szerette a szakmáját. Az anyagokat, amikkel dolgozott. Különösen a cinket. Kezdetben tetőfedésnél, esőcsatornák, párkányok készítésekor használta. Alumínium ötvözete csaknem olyan erős, mint az acél és a legnagyobb előnye, hogy lassan rozsdásodik. A cinket védi a bevonat felületén képződő patina. Amikor drága lett, ő is cinkbevonatú acéllal, horganyzott vassal helyettesítette. A közbeszédben ez a bádog. De akár cink, akár bádog, ízléssel és minőségben dolgozott: gyönyörűen formált-forrasztott vízgyűjtők, vápák, hattyúnyakak, kiköpők, orom- és ereszszegélyek, szegletdíszek kerültek ki a keze közül. Régimódi fémműves kisiparosként nemcsak a kovács- és a lakatosmesterség alapjaival volt tisztában, az ötvös és a rézműves szakmák fogásait is alkalmazta. Gyártott tésztaszűrőt, reszelőt, kannákat is a helybéli asszonyoknak. A szegecselés oldható, de nem vízzáró kötést biztosított. Ha légmentes megoldás kellett, jöhetett a forrasztás és kellékei, a forrasztóón, forrasztózsír, a páka.

Egyedül dolgozott, a csendet szerette. Ritkán mutatta ki érzelmeit. Félt szeretni, érezni, félt a fájdalomtól. A lelkitől. A testit viszont szinte kereste. Erős volt, mint az acél, a könnyektől nem rozsdásodott. Őszülő halántékán galambszürke patina.

Katonaként a nyolcvanas évek legelején az afganisztáni fegyveres konfliktusba vezényelték. Azon három és félezer kárpátaljai közé tartozott, akik részt vettek a Szovjetunió által tíz éven át viselt háborúban. Kabulban, egy nagyobb repülőtéren teljesített szolgálatot. Feladatai közé tartozott a térségében meghalt katonák „fogadása”, illetve „hazaküldése”. A harcban elesett katonák tetemeit kellett előbb azonosítani, majd hazaszállíttatni. Naponta tizenöt-húsz halott került hozzájuk, nemegyszer roncsolt testtel, szinte darabokban. Volt köztük egy tadzsik fiú, aki nem bírva a látványt, az állandó pszichikai nyomást, egy éjjel magába eresztett egy gépfegyversorozatot. A fanatikus afgánok a hadifoglyokkal bántak a legembertelenebbül – kinek az orrát vágták le, kinek a szemét szúrták ki, kinek a beleit vagdalták össze. Előfordult, hogy élve ástak földbe egy-egy vallatásra fogott szerencsétlent, aki végül vagy éhen pusztult, vagy a keselyűk és vadállatok martalékává vált.

– Ott könnyű volt meghalni – mesélte a fémdobozt vizsgálva, sokadjára a feleségének. – Ment az ember a harcjárművel, egyszer csak ráfutottak egy aknára, rögtön hat halott. Meg néhány sebesült, kinek egy végtagja, kinek kettő, kinek több is veszett a robbanásban. Már nem tudja, kinél olvasta, hogy a Nagy Honvédő Háborúból hazakerült egy ember, kinek egyetlen végtagja sem maradt. Naponta kitolták egy fából és golyóscsapágyakból eszkábált kocsival az udvarra, ahol órákat ordított, hogy ölje már meg valaki. Kockaembernek hívták. Hát onnan sok kockaember tét haza.

– Ne a gyerek előtt! – szólt rá a felesége, de rögtön belé is fagyott a szó. A fiuk cink koporsójára borult. Feri a forrasztások minőségét vizsgálta. – Trehány munka – jegyezte meg újra. Forrasztóónt, pákát kerített. Ide légmentes kötés kellett.