Nem történik semmi

Először a korty kávé. Csak utána a cigi. Zörögve koccanak a gyufaszálak a dobozban, tömzsi ujjai remegve keresik az utolsó szálat, koszos körömvéggel emeli ki, amelyik végén még piros a foszfor.

A költészet napjára készül írni. Május tizenharmadikán. Szeleburdi ifjoncok, pelyhes állú sihederek, növésben lévő zsenge poéták hiszik csak, hogy áprilisban volt. Neki nem áll jól az efféle hirtelenkedés. Irtózik a megfeleléskényszeres aktualitástól, taszítja a divatkövetés időszerűsége. Lassú, szemlélődő és ünnepélyes.

Olcsó vörösbortól liláspiros nyelvvel nyalintja a dohánypapírt, komótos mozdulataihoz képest hirtelen rántja a szálat a doboz oldalán, sercegve kap lángra, hogy átadja tüzét a kékeszöld lángra lobbanó cigarettapapírnak. Tüzet csak tűzzel lehet átadni. A prófétának át kell adnia a tüzet, melyet elődjei hordoztak. Felizzik a dohányparázs, mélyen tüdőre szívja az első slukkot, végre, mindig ez a pillanat a legfinomabb, nyelve tövén a kávé keserűsége, tüdejében lila tömjén, mire a szén-monoxid szétárad ereiben, felszívódik a véráramba, a cigaretta végéről füst száll szemébe, csípi, szaruhártyáját ingerli, kicsordul a könnye tőle. A világon minden egyensúlyra törekszik. A maró füst diszkomfortját kiegyensúlyozva belekortyol a cserkóba.

Ráejti a tűt kedvenc lemezére. Csoda, hogy eltalálja a barázdát. A vinyl sercegése összecsendül a szájából lógó cigi parazsának izzásával.

Lassú, mint Tord Gustavson tétova billentése a zongorán. A tudatosan improvizált kivárások. Az a méla, szándékoltan bizonytalan billentyűhasználat. Megtervezett, feszültséggel teli, pillanatnyi csendek. Szemlélődő, ünnepélyes, tele van térrel. Nem hiszi, hogy bárki képes erre józanon. Tiszta éberséggel képtelenség ez a bravúros stílus. Tudatmódosító szerek helyett Gustavson átszellemült vallásosságát sejtette az előadásmód mágikus ihletettségében.

A norvég jazzongorista fortéből pianoba vált. Az ő élete TTT-ből PPP-be.

A valóság szerkezetét kutatva maga is transzcendentálisra issza magát. Lehamuzott kéziratlapokra jegyzeteli misztikus bűvöletben fogant, borgőzős mágiáját. Tintás kívül-belül. „Minden létező dolognak hullám-természete van. Az anyag nem szilárd, hanem kristályosodott fény, amelyet a gondolat lassít le – minden körülöttünk, a szikláktól az emberi testekig, fényből áll, hullámokból és rezgésből, amelyeket a tudat alakít. Az univerzum alapvetően mentális, nem anyagi, és minden dolog ritmikus ciklusokban mozog – tágulás és összehúzódás, mint a lélegzetvétel. Mint a zene. A versben nyelvből, szavakból komponálva. Árnyalatokat, finom rezgéseket szövegben átadni. A dinamika, ütem, a ritmus hullámzása. Hiába, azokból lettek valakik, akik gimiben kölcsönkérték a Psychotyc Waltz kazettámat.”

A paráznaság borával öblíti részegítő írásait. „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a Földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”

„A hagyomány nem a hamu imádása, hanem a tűz továbbadása.” A háttérben a skandináv fúziós zongorista ismét ütemet vált. Ezt biztatásnak veszi és ismét letol egy cseresznyét, mely a gondolatát lassítja le.

„Lectio divina, Isten Igéje táplálék, melyben tűz van, mely lángra lobbant és megsebez, utat mutat és erőt ad.”

Komótos mozdulataihoz képest hirtelen fordul le a székről, kezéből kieső cigarettától sercegve kap lángra a kézirat, hogy átadja tüzét a kékeszöld lángra lobbanó pálinkásüvegnek. És a teste már nem szilárd, hanem kristályosodott fény.

És tűzoltó jő, mondván: „Leomlott, leomlott a háza. Mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.” És a helyszínelő is követte, mondván nagy szóval: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, s bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az õ haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódásuk füstje felmegy örökkönörökké.”