Tisztességtelen ajánlat

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy feleség, és az lehetnék én, mondja, miközben a krimó viaszosvászon asztallapján tologatja a presszóját, fel-alá, a retro virágcsokra meg az én latte-avokádós mindenmentes capuccinóm között, és nem mer felpillantani. Nem visel jegygyűrűt, el van válva.

A lányai vették észre, hogy hiányzik az ujjáról, rögtön kiszúrták, mert még a válás után is évekig hordta. Azt mondta, megszokásból. Amikor észrevették, hogy nem viseli, azt mondta, zavarja a munkában, ami nem igaz, mert beadta a zaciba, a számlákat fizette az árából, meg az albérletet, talán engem is abból vitt el valami jelképes programra. A kislánya megtalálta a BÁV-bizonylatot, amikor az éjjeliszekrényen törölgette a port. Ő három műszakban melózik és fusizik mellette, nincs ideje a portörlésre. Én nem vagyok ilyen figyelmes, mint a lányai, meg port se fogok nála törölni. De a lányok a nyakán maradtak, amikor az asszony lelépett egy doktorral, azoknak meg nyilván van idejük megfigyelni őt abban az apró panelban összezárva a tízediken.

Elhívott egy ócska lebujba, hogy félszegen udvariaskodjon velem, nem tudja, hogy megy ez manapság, ki van menve a divatból. Az albérletében már megszokott, hogy ott pilatesezem, meg jógázom a narancssárga drótüveg teraszán, bár igazából katasztrófaturizmus ez részemről, szörnyülködni járok hozzá, hogy lehet így élni. Végül is ennek a sorscsapás-idegenforgalomnak és balszerencse-desztinációknak is divatja van manapság, bár inkább távol-keleten, meg Afrikában. Ő meg nálam semmilyen értelemben nem képes betölteni a teret. Balira és Dél-Amerikába meg nyilván nem tud velem jönni, nekem viszont alapvető igényem az egzotikus utazás, nekem nem áll jól az aszkézis az auralátóm szerint sem.

Sokat dolgozik, neveli a gyerekeket. Estére mindig fáradt. A nagyobbik lánya a bejárónő. Volt, hogy attól féltem, még majd én takaríthatok nála.

Jár nekem, jár ebben az életben csütörtökönként is valaki, mert az ugye már kispéntek, haha, meg még mielőtt petyhüdt lesz a popsi a latexban, nem hajlik úgy a csípő a zumbán és mielőtt lemenne az utolsó DJ-szett a Yellowban.

A testemen mutogatom később a térképet neki. A plasztikai műtétek nyomát, a szilikon cicik alján a varratot, a tű helyét, ahol botoxszal töltik a szemöldököm. A póthajam toldatát birizgálom a tízcentis műkörömmel, mindegyik más színű. Észak felől megyünk a toporzékoló Dél felé, egészen a piercingig a puncimban. Majd megunom, befelé fordulok az ágyban, nézze csak az egész hátamat beborító tetoválást.

Háromdés műszempillám rebegtetem, hogy jut el az ember oda, hogy azt hiszi, korszerű és látom, amin gondolkodik. Azt képzeli, ahogy pörköltszaftos otthonkában belibbenek a tyúkszaros életükbe és koszos zoknit mosok, főzök, takarítok, talán még gyereket is nevelek. Hogyne, még sajátot se, soha erre a világra, nemhogy másét.

Legalább az ágyban jó. Vasárnap cukrászdába viszi a lányait és fölmegy a padlásra, megnézni, megvan-e még a bekészített kötél, ha már kamaszodó lányainak sem kell és nem jön be nekik a dumája, mint az ertéelklub.

Azon gondolkodik, hogy hívom magamban, pedig ő nekem csak a jutalom, a csütörtök végén, egy a sok közül. A szombati meg a pénteki is célprémium, persze azok az alkalomhoz illőn extrábbak. Tudja, hogy megint mínuszba került, mint egész életében.

A legnagyobb újdonság, hogy változtatni akar rajtam. Most elképzelem úgy, mintha nem hordana mindig olajos kezeslábas szerelőruhát. Öltönyben, vasalt fehér ingben, Firenzében vásárolt selyem nyakkendőben, nyakán a parfüm diszkrét szagával. De nem tudom így magam elé vetíteni, csak ahogy kezét rongyba törölgeti, az izzadtság bevonatot képez a bőrén, a ruhájának olaj- és napfényszaga van, ahogy szerel.

Legutóbb, amikor nála jártam a hideg albérletében, a panellakás nappalijában ültem egy a pálmafás, fehér homokos tengerpartos faliposzter előtt, hiába negyven éves a kép, meg voltam győződve róla, hogy itt jártam a múlt hónapban a csajokkal.