Nem vagyok én szent

Először Krisztián kapott az osztályból, naná. Az USA-ból hozták neki a szülei. Vadonatúj sportcipője Niké-ről kapta nevét, a görög mitológiában a győzelem istennőjéről. Hesiodos szerint Styx titán és Pallas Athéne leánya volt. Mint az közismert. Őszintén szólva nekem fogalmam sem volt róla, kicsoda Niké a görög mitológiában, Hesiodosról, meg Styxről meg aztán végképp nem tudtam semmit. De azt igen, hogy a NIKE a legvágyottabb és legmenőbb csuka minden felsős számára. Én már attól is boldog lettem volna, ha szüleim azt a fehér, velúr orrú, magasszárú PUMA-cipőt megveszik nekem – na nem az USA-ból, hanem Csöpi néni egyetlen valamirevaló kisvárosi cipőboltjának már akkoriban is retronak számító, maszatos üvegű kirakatából. Nem vették. Nem volt rá keret. Kaptam helyette egy PLIMA-t a gyáli lengyelpiacról, ami végül is így leírva, az oldalára feliratozva, kicsit hunyorítva már majdnem PUMA volt.

Krisztián jólmenő gyógyszerész család gyermekeként az iskolai győzelmek istene volt. Jóképű, divatos ruhákban járva pedig a lányok közt is nagy népszerűségre tett szert. Még jól is tanult. Őrület! Semmilyen fogást nem találtam rajta. Ő volt a menő srác, Mr. Tökéletes. Hacsak nagyképű gőgje, kioktató stílusa nem volt időnként kellemetlen a környezete számára. De valójában ezek sem negatív személyiségjegyként kerültek elkönyvelésre bennünk, inkább bénítólag hatottak ránk. Kiskamaszként nem tudtunk ezekre a pökhendiségekre megfelelően reagálni, egy tizenévesnek, főleg, ha maga nem ilyen, nincs meg a magatartáskészlete, viselkedésmintája az ilyenfajta felfuvalkodottság kezelésére. Indokoltnak tűnő felsőbbrendűsége, megalapozottnak vélt önbizalma szemünkben jogosan tették az élet szinte minden területén magabiztossá.

Zsuzsi elhódítása viszont már sok volt. Annyira igazságtalannak éreztem, azok után, ami köztünk történt. Tudat alatt én kerestem vele a konfliktust. Persze, vele nem volt nehéz meg is találni azt. A suliból hazafelé, ő az isteni NIKE-ban, én a PLIMA szégyendorkóban, egy szóváltás után egymásnak estünk. Mivel a legszebb lányok mindig körülötte nyüzsögtek, így rögtön népes, sikoltozó közönsége támadt a korabeli utcai harcnak. Na nem volt nagy bunyó, inkább olyan legényes kakaskodás, két menet után mindketten az árokban kötöttünk ki. Piros karateöve mellé engem legalább egy sárgára hoztak fel azok a szünidei fizikai munkák, amiket szüleim vállalkozásában ládapakolással, zsákok cipelésével töltöttem.

A távolkeleti gyárban készült PLIMA-PUMA persze kevésbé bírta a nem rendeltetésszerű használatot. Az ő görög istennője megúszta némi sárral, az én torzszülött, génhibás macskám baljának viszont a teljes talpa leszakadt. Lerúgva a lábfejemen maradt cipőfelsőrészt, saras zokniban, megszégyenülve indultam hazafelé. Az iskolai szépségverseny dobogósaiból válogatott „hostessek” a menet végét jelző tábla felmutatása helyett kuncogva nyíltak szét előttem. Zsuzsi odalépett, nyilván, hogy versenybíróként kihirdesse a győztest, magasra emelje Krisztián kezét.

Az enyémet fogta meg. Nem emelte fel, de szorosan markolva tenyerem, elhúzott a társaságtól és belém karolva határozottan elindult velem az otthonunk felé. A puszira, amit oldalról az arcomra nyomott, csend lett mögöttünk: – Tudod, a tökéletest nem lehet szeretni. Soha nem kerül közel a szívünkhöz. Minden a hibáival lesz szerethető.